Kedves Olvasó(m),

szerintem blog indítónak keresve se hozhattam volna jobb bejegyzést.
Sok minden történt, mióta nem blogoltam. Szerencsére néhány dolog ezek közül említésre, kivesézésre kerül a velem készült interjúban, amit ITT olvashattok el. Egyébként a kérdéseket ez a csajszi tette fel, ott mellettem. Tekla, akivel azt hiszem mondhatom, hogy jó barátok lettünk egy projekt kapcsán – ami amúgy végül hamar füstbe ment, ellenben minket összehozott.

Fogyasszátok szeretettel az interjút. Szerintem nagyon jó lett. Átfogó, tényleg mindent is(!) érint, ami jelenleg szerves részét képezi az életemnek.

A következő jelentkezésig minden szépet kívánok! ☀︎

Fotó: Magócsi Márton

Az túlzás, hogy megfogadtam, inkább nem éreztem szükségét, hogy ezzel a korona-vírus üggyel foglalkozzak -- eddig. Megtették s teszik helyettem sokan mások, és én nem is feltétlenül szeretnék beállni a sorba. Szimplán csak úgy érzem, hogy nekem is van erről egy szubjektív véleményem. Főleg most, hogy egyre jobban elharapódzik már ez a dolog.

Így az elején szeretnék is leszögezni pár dolgot:
-Nem áll szándékomban nyílt vitát nyitni erről a témáról. Senkivel. Nekem is van véleményem, ahogy mindenki másnak, és mostanra ért meg bennem erről a témáról egy kerek vélemény.
-Lehet egyetérteni, vagy nem egyetérteni. Ezt hangoztatni vagy csak szimplán elolvasni, és csendben átgondolni. A hozzáállásomat próbálták már megváltoztatni; ne fáradjon senki, mert eddig sem sikerült.
-Mindenféle szakmai és orvosi, illetve politikai tényező-mentes részemről a dolog, mivel ezek mind följebb állnak nálam, s mivel abszolút kívülálló vagyok ezekből, nem is lenne sem etikus, sem semmi, ha ezeket is belevonnám és dobálóznék tényekkel.
-Ezen sorok gépelése közben is őrlődök, hogy egyáltalán megszülessen-e ez a blogposzt. Egyrészről, tudom, hogy milyen kényes téma ez, és ugrik rá mindenki. Másrészt, szólásszabadság van, vagy mi (egyelőre az még 0-24ben), és mindenkinek joga van a véleményezéshez, ami bárki, akármit mond; szubjektív, és máshogy nem is nagyon lehet ezt nézni. Harmadszor: elég sok gondolat van a fejemben, és szeretnék sorban, logikusan végighaladni rajtuk. Remélem menni fog, mert őszintén szólva néha egybefolynak a dolgok, hiszen minden-mindennel összeköttetésben áll, és elég nehéz elkülöníteni, de igyekszem.


Szóval... lehet az a legegyszerűbb, ha visszafele haladok. Elvégre mostanság jöttek be a legdrasztikusabb változások.
Karantén: homeoffice, digitális homeschool, maradj otthon, zárkózz be (persze csakis azután, hogy kirámoltad a fél élelmiszerboltot, és betartalékoltál mint egy hörcsög #NE), legyél antiszociális. Voltaképp jelenleg ezt kérik mindenkitől. Bevallom őszintén, hogy én mostanság sokat mászkáltam; múlthéten megfordultam Pesten, tegnap Esztergomban és Visegrádon jártam, és sehol nem érzékeltem -- főleg nem Pesten --, hogy akkora pánik, illetve hajlandóság lenne arra az emberekben, hogy eleget tegyenek a karanténnak. Nyilván, sokan meg sem tehetik (munkából adódóan), de nyilvánvalóan nem mindenki munka miatt metrózott pl, vagy hesszelt a Bálnában, sétált a Dunaparton, stb.
Ezt én valahol abszolút megértem... Egyrészt, az emberi lény önző. Bárki, bármit mondhat, ez így van. És a többség nem hiszi, hogy ő, egyemberként ha otthon marad, bármin is változtat, vagy drasztikus javulás lesz a vírust illetően. Én is ezt vallom... semmi nem változott volna attól, ha én pl itthon maradok, és nem megyek fel Pestre, és érzem jól magam, töltök el egy jó kis napot. És bajom sem lett (bár tudom, még alig telt el 1hét se...), és nem is lesz. Oké, hogy voltam tömegben, vonaton, metrón, utcán, aluljáróban -- itt jegyezném meg, hogy egy emberen ha láttam maszkot a Pesten töltött napon --, de nem kapaszkodtam, nem érintkeztem úgy semmivel, senkivel. Alap, hogy mosok kezet, mikor hazaérek és különben is... nem vagyok negatív. Ha el kell kapnom, úgyis el fogom. Hazahozhatja akármelyik szúlőm, szóval szigorúan véve bárhol, s bármikor veszélyben lehetek.
Arról nem is szólva, hogy a minap kellett szembesülnöm egy otthonülős bingó kitöltésének alkalmával, hogy én valójában az egész életemet mondhatni karanténban töltöm...
Amióta az eszemet tudom, homeoffice-ban dolgozom. A napjaim, életem nagy részét a 4fal között töltöm, és ritkásan mozdulok ki. Ha nem dolgozom, akkor filmet, sorozatot nézek, zenét hallgatok, olvasok, agyalok, netezek... Szóval, itt ragadnám meg az alkalmat, hogy üdvözöljek mindenkit az életemben, akik tartják a #maradjotthon szabályt. Én szigorúan véve maholnap 30 éve így élek. Nem olyan szar, kibírható.Pláne, hogy nektek maximum pár hét/hónap, én a vírus lecsengése után is folytatom.
Szóval ennek fényében; én továbbra sem vagyok hajlandó változtatni az életmódomon, életvitelemen, míg azt a szabályozások el nem lehetetlenítik. Hívhattok önzőnek, vagy bárminek, de ezen oknál fogva én nem jelentek veszélyt sem az itthoniakra, sem magamra, szóval néha-néhanapján megengedhetek magamnak egy kis kiruccanást.
Ja, és ami mellett nyilván nem lehet elmenni az az, hogy népességszaporodás lép-e életbe a karanténnak köszönhetően 9hónap múlva? (Rafkós, nagyon rafkós!)
Nyitvatartás: ezt tegnap hazafelé a rádióban hallottam... Ehhez valójában kevés mindent lehet fűzni. Nekem egyből az ugrott be, hogy mennyi vendéglátóhely fog pl csődbe menni? Vannak olyan éttermek, amik déltől nyitnak. Ez a jól bevált módszerük évek óta, de így, hogy csak 3órát tudnának nyitva lenni, hát értelme nem lesz... Ne értsetek félre, ez az éttermi-téma pont nem érint engem személyesen, csak így belegondoltam azok helyzetébe, akiket igen.
Teljesen értem, hogy ezzel a nyitvatartási-idő szabályozással is azt akarják elkerülni, hogy az emberek kimenjenek az utcára, és mondjuk több időt töltsenek ne adja ég tömegben, vagy más emberek között, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a jövőre nézve is át van gondolva... Mi lesz, ha elül ez a vírus? Utána nem áll meg az élet. Vagy minden, egyetlen csettintésre visszatér majd a rendes kerékvágásba? Minden nyitva lesz újra normálisan? Lecseng a homeoffice? Mindenki visszatér a rendes, normális életéhez? Tuti, hogy lesznek páran, akik nem. Mert mindennek van következménye, és hosszútávon ennek is lesz.

Úgy alapvetően erről az egészről pedig az a véleményem, hogy elég gáz, hogy most tanítjuk meg az embereket normálisan kezetmosni, illetve tömegközlekedési eszközöket és egyéb helyeket kitakarítani... Ez szerintem vírustól függetlennek kéne, hogy legyen, de ahogy ezt az arcba tolják minden áldott nap, azt hiszem csalódnom kell, mert ez az emberek nagy részénél egyáltalán nem természetes dolog.
Sok mindent túlélt már az emberiség, a Föld, a Világ (háborúkat, ilyen-olyan világméretű betegségeket, Világvégéket...) ez a mostani helyzet majdhogynem ugyanezek, csak a média és a vészmadárhírek túltolják, és a pánikra hajlamos embereket megveszik mindezzel...

Én az elejétől kezdve nem paráztam, vagy rettegtem. Nem kezdtünk eszetlen felvásárlásba. Kiskorom óta normálisan mosok kezet. Hosszú ideje szedek naponta c-vitamint és magnéziumot. Iszom a friss gyümölcsböl készült smoothie-t, ami szintén jó kis vitamin forrás... és igen, fogok kijárni. Nem, nem tömegbe, mert egyrészt lassan már sehol nem lesz tömeg, másrészt, mert így, hogy jön a tavasz, egy kellemes sétát többre értékelek, mint holmi plázázást vagy ilyesmit. És igen, nekem kell a frisslevegő és a mozgás... mert a full bezártság, a karantén ellustítja az embert, leül a szervezet és a test, ha a 4fal közé rekedünk és nagyon nehéz vissza regenerálódni. (Nekem volt már benne részem, és nem volt egyszerű talpra állnom.)
Részemről az egyetlen keserűség amit ez okozott az az, hogy el kellett napolnunk egy párizsi utat. Ami sok szempontból várós és abszolút kaland lett volna. Ezt remélem mihamarabb tudjuk pótolni, de addig is azzal zárnám ezt a kis szubjektív véleményem a korona-vírusról, hogy mindenki tegyen a legjobb belátása szerint.
Próbáljátok beépíteni az éltetekbe a szabályozásokat, de ne féljetek! Menjetek frisslevegőre, sétáljatok, még ha naponta csak egy kicsit is. Őrízzétek meg a hidegvéreteket, mossatok kezet. Ez is el fog múlni -- ahogy minden más is. Kitartást mindenkinek!!!!☺

A cím szerintem magáért beszél. A bejegyzés elolvasása után mindenki azzal helyettesíti be a közepét, amivel szeretné. ☺

Nem szoktam évvégi leltárt csinálni, és most sem fogok, de muszáj megosztanom az idei évem (egyik) fénypontját.

Aki tudja, aki nem, a zenei ízlésem nagyrészt a rock műfajhoz húz. Nagyon-nagyon régóta ez az alapkő, amire aztán az évek során került még ilyen-olyan stílus, de az alap sosem változott. (Nem is fog) Mikor elindultam a rockzene ösvényén, mindent hallgattam, ami a műfajba tartozott. Nem számított, hogy kinek a zenéje; ha megtetszett a dal, majd a szöveg, akkor nálam nyert ügye volt. Ennek az időszakomnak köszönhetem a Skillet zenekart is. A ’Rebirthing’ című daluk az első akkordtól kezdve megfogott és fel is került anno a lejátszási listámra… és kb ronggyá hallgattam. Aztán már nem is emlékszem pontosan, de valahogy rákerestem a többi dalukra is, és leragadtam. Aki esetleg nem tudná, a Skillet egy keresztény rockzenekar, Memphisből. Igazából nem szeretném őket nagyon bemutatni; aki ismeri őket, úgyis tudja, aki nem, az guglizzon rájuk. ☺ Amiért ezt a kis alap infót elhintettem, az az, hogy bár a banda keresztény, én mégsem ezért hallgatom őket. A dalszövegeik is mind ehhez a témához, életérzéshez köthetők, de mint nem hívő lévén, én abszolút be tudom fogadni ezeket másképp is… Magamra vonatkozóan, a környezetemre vonatkozóan és maximálisan tudok azonosulni velük. Nem túlzás azt állítanom, hogy szinte minden dalukat majdhogynem kívülről fújom, és imádom is.

Szóval, ez a banda több mint 10 éve kíséri az életemet. Hol jobban, hol kevésbé. Képmutatás volna azt állítanom, hogy csak őket pörgetem non-stop, de a nr. 1 helyről soha nem fogja őket senki sem letaszítani. A tavalyi év során csak őmiattuk mentem ki a VOLT-ra. (Az erről szóló írást itt olvashatjátok) Ami több szempontból is nagy szó.

Egyrészt; az volt életem legelső fesztivál-élménye. Azelőtt mindig csak a tv-ben láttam, s bár a bennem élő földi halandó szívesen részt vett volna már előzőleg is ilyen eseményen, sosem mentem. Ennek több oka is van… Az első és legfontosabb, hogy egy fesztivál (elvileg) nem az én közegem; nyár, meleg, tömeg. Nem túl jó kombináció az EB-vel. A másik, hogy nincs is olyan a környezetemben, akivel csapathatnék ilyesmiket. Barátikör, stb… szóval több minden is hiányzik ehhez.
Másrészt; az volt életem legelső Skillet-élménye. És imádtam. Már azt is. Nagy élmény volt élőben is hallani azokat a dalokat, amik évek óta kísérik az életemet és ehhez még látni is őket tényleg, ahogy szeretik és élvezik, amit csinálnak… hát, na. Nem véletlenül szeretem én a srácokat.☺

(Valamint, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy mivel elég finnyás vagyok zeneileg, nem is nagyon jött még Mo.-ra olyan előadó, akiért epekedtem volna, hogy élőben lássam/halljam. Maximum „divatból” vettem volna részt egyesek koncertjén, ha a fent említett körülmények adottak lettek volna.)

A fesztivál után bíztam benne, hogy visszajönnek még valamikor. De azt nem gondoltam, hogy rögtön idén, az új albumuk turnéjával nálunk is kikötnek, ráadásul dupla koncerttel! Mikor megtudtam, emlékszem, eksztázisba kerültem. Vagy félórán át azt hajtogattam, hogy úristenúristenúristen, és alig vártam, hogy elkezdjenek rá jegyet árulni – nem volt kérdés, hogy ott kell lennem! ☺ Szóval a jegyárusítás napján bőszen figyeltem az Akvárium Klub oldalát, és amint lehetett, már rendeltem is. VIP jegyet választottam, mert (sajnos?) nálam szóba sem jöhet, hogy a legelső sorban csápoljak a tömegben. Aztán valami elindult bennem… Szerettem volna találkozni is velük. (Ennyi év „közös múlt” után, ami nyilvánvalóan egyoldalú volt.) Szóval fogtam magam, és felvettem a kapcsolatot az Akváriummal (tömörítve leírtam nekik mit szeretnék), ők pedig készségesen belinkelték nekem a srácok honlapját, ahol volt lehetőség Meet&Greet jegyeket is venni. Azonnal riasztottam unokatesóm (ő volt az, aki bevállalta velem a koncertet), ő pedig rögtön azt mondta, hogy intézi és megyünk és minden… Hát… megesküszöm bármire, hogy én nem voltam/vagyok az a bőgőmasina fajta, de ott és akkor örömömben úgy elsírtam magam, mint talán még soha! Az itthoniak azt hitték, hogy valami halálhírt kaptam, és természetesen nem voltam teljesen 100-as a szemükben, de abban a pillanatban ez rohadtul nem tudott érdekelni.

Telt a nyár, teltek a hónapok. Minél közelebb kerültünk a novemberhez, én annál jobban vártam a koncertet. Szerencsére azért elég sok mindent csináltam ez idő alatt, így azért volt némi gondolatterelés. Ebben az időszakban ismerkedtem meg Marge-zsal (igen, azzal a Marge-zsal), és időnként váltottunk pár mondatot Instán, küldtünk reakciókat erre-arra a másiknak, stb.
Egy ilyen alkalommal én épp a Balatonon voltam, mikor ő felrakott egy posztot arról, hogy a gyerkőceivel backstage-ben járt egy énekesnél. És én azt reagáltam rá, hogy novemberben én is valami ilyenre számítok! Mire szó-szót követett és Marge közölte, hogy bevisz. Hirtelen értetlenül pislogtam. Nem voltam biztos benne, hogy ugyanarról beszélünk, de aztán kiderült, hogy igen; ő bizony a Skilletre gondolt. Mondtam, hogy már megvannak a jegyek, stb, de ez sem volt kibúvó a dolog alól. Végül azzal zártuk le, hogy később még ír.

Egy ideig ez ennyiben is maradt. Én továbbra is striguláztam a heteket, napokat és így, vagy úgy, de tudtam, hogy én ott leszek novemberben, és igen, találkozni fogok a srácokkal!
Aztán körülbelül egy héttel a Nagy Nap előtt (igen, nekem ez jelentette a Nagy Napot!) felpörögtek az események; Marge felhívott azzal, hogy beszélt az Akváriumosokkal és nagy örömmel és szeretettel várnak engem, és unokatesómat. VIP páholyban, és M&G-tel a zenekarral! S bár tudtam, meg amúgy is erre vártam, de teljesen szürreális volt a telefonbeszélgetés és a tény, a tudat, hogy nem felejtette el és emlékezett arra, hogy miről beszéltünk még nyár végén… ezek összecsaptak a fejem felett és örömömben megint elsírtam magam a telefonba. Aztán az utána következő napokban még derültek ki ilyen-olyan részletek ennek az egésznek a hátteréről, kaptam hivatalos meghívást is és ezek a dolgok elmondhatatlanul sokat jelentettek nekem (még mindig!) és sorra hatódtam meg, voltam izgatott és lelkes, boldog, egyszerre.

Aztán eljött a hétvége; pénteken direkt szabadságon voltam, hogy rápihenjek (főleg fizikailag) a szombati napra, mert tudtam, hogy pörgős lesz az a nap. Izgatottan figyeltem a srácok posztjait, és az is teljesen meghatott, hogy mennyire imádták Pestet. Főleg, mert nekem a második otthonomat jelenti a város és kb olyan büszke voltam, mintha „hozzám” jöttek volna.
A szombati napot a fodrásznál kezdtem, utána már unokatesóm érkezett és egészen indulásig alaposan beosztottuk, hogy mit-mikor csináljunk. (Smink, öltözködés, stb.) És kora délután, fél négy körül elindultunk. Iszonyúan izgultam, de a jó értelemben. Pikk-pakk felértünk Pestre, bő 40 perccel a M&G előtt. Addig is, felfedeztük a terepet (soha nem voltunk ezelőtt az Akváriumban), mosdó, stb. Aztán mikor kezdett beindulni a dolog, megkerestem a kapcsolattartót, akivel Marge kötött engem össze. Segítőkész és készséges eligazítást kaptunk, és voltaképp már ott voltunk mindennek a kapujában.
A M&G-re érkezőkkel együtt lementünk a színpad elé, a küzdőtérre. Ott volt felállítva egy Skillet feliratú, fekete háttér, ahol a képek készültek. Mikor leértünk, a külföldi fotós elmondta az instrukciókat; mit szabad, mit nem, hogyan fog zajlani ez az egész. Aztán mondta, hogy akkor most elmegy, és visszajön a srácokkal…

Mikor visszajött, és követte őt a banda… húúúúú, bár le tudnám szemléletesen írni, hogy mit éreztem, mikor megláttam őket pár méterre bevonulni tőlem. De nem megy… sajnálom. Ezt érezni kell. De maradjunk annyiban, hogy a szívem boldogság bukfenceket vetett, a gyomrom izgatottan szorult össze és le sem bírtam venni a szememet az előttem lévőkről, meg az egész M&G-ről, míg sorra nem kerültem… Mondanám, hogy egy egész kis litániával készültem számukra, de mivel láttam, hogy nem sok idő van, így mindent félretettem, és egy Johnnal való kézfogás után megkérdeztem, hogy megölelhetem-e? Ő azt mondta persze, szóval mind a négyüket megöleltem, nice to meet you-k meg how are you-k közepette, majd összeálltunk a képhez. Mindannyian iszonyú tündériek voltak! Aztán mondtam nekik, hogy tegyék oda, ők azt, hogy érezzem jól magam, majd ellépve tőlük a kezembe nyomtak egy dedikált képet és odébb is álltam… Ezt sem tudom szavakba önteni, hogy milyen volt. Ehhez ezt át kell élni, ott kell lenni… Látni a mosolyokat, érezni az öleléseket és elraktározni magunkban.

Unokatesóm is fotózkodott velük, majd felmentünk a helyünkre, a páholyba és vártuk a pillanatot. A srácok 21:15-kor kezdtek, előttük az előzenekar már alaposan felhozta a hangulatot. Aztán negyed tízkor eljött az, amire cirka május óta vártam… a srácok belecsaptak a ’Feel Invicible’ akkordjaiba és beindult a buli. És imádtam. Elejétől a végéig!

Két daluknál nem bírtam az érzelmeimmel és elpityeregtem magam. Az ’Anchor’-nál azért, mert az eleve, a szövegével együtt amúgy is egy versre emlékeztetett, de ott, élőben elragadtak az érzelmek. A ’Victorious’-nál pedig sok minden játszott közre; először is tudom, hogy Johnnak pl a személyes kedvence az új albumról, másrészt a szavai, amit előtte mondott, betaláltak és különösen sokat jelentettek nekem… szóval ott is összegabalyodtak az érzelmeim és megindultak a könnyeim.

Imádtam a közönséggel való kommunikációját is! Azt főleg, hogy magyar szavakat is hallhattunk („Köszönöm”, „szeretlek” és Budapestet is így mondta ki, nem sz-szel ejtette ki). Elmondta, hogy imádják a várost és, hogy vissza fognak jönni négy napra, és lenyomnak három show-t. Hát mondanom se kell, hogy merész vállalás lenne, de az egyiken ott volna a helyem!

Aztán a buli után, még mindig a hatása alatt elhagytuk a helyet, és bő egy óra alatt haza is értünk. Fél egykor már ágyban voltunk, bár nekem hosszabb időbe telt, míg el bírtam aludni. Előző héten még azért nem bírtam aludni, mert a szombat, a történések, infók befúrták magukat a gondolataimba és kb folyamatosan pörgött az agyam. Utána pedig visszapörgettem a dolgokat, a jeleneteket, biztos jól csináltam? Rendben volt ez így? Így kellett lennie? És egyebek… Már reggel fél hatkor fent voltam utána…

Aztán, úgy egy-másfél napig egy érzelmi hullámvasútra kerültem fel. Kicsit letargiába kerültem. Ne értsetek félre! Az a nap óriási boldogságbomba és extázis volt… de konkrétan sírhatnékom volt (nem a rossz értelemben), ha visszapörgettem az eseményeket. Az pedig szabályosan elszomorított, hogy vasárnap már el is hagyták Magyarországot. Visszanézve a képeket, videókat boldogság tölt el. Szóval nem is értettem mi volt ez az egész nálam, mikor ez egyáltalán nem jellemző rám… Aztán végülis unokatesómmal fejtegettük a dolgot, és voltaképp ő ébresztett rá… Volt egy olyan mondata, hogy „ … téged az ő zenéjük hosszú ideje kísér, érthető, ha most úgy érzed, elvitték egy kis részed ☺” És basszus, igaza van. De tudjátok mit? Nem kérném vissza. Még akkor sem, ha ők egyébként nem tudják, hogy náluk maradt. Mert tudom, hogy a lehető legjobb helyen van.

Én mindig hangoztattam, és nem csak úgy a levegőbe beszéltem, mikor ha megkérdezték azt mondtam, hogy ők a kedvenc rockbandám. Hogy igenis, 13 éve hallgatom őket, és attól függetlenül, hogy mondjuk hallgattam mást is, meg voltak ilyen-olyan korszakaim zeneileg, ők mindig megmaradtak az etalonnak, ha rockról volt szó. És tény, hogy tavaly nyár előttig kicsit így félre voltak pakolva, mert más rockokat is hallgattam, de mélyen bennem mindig a srácok voltak az elsők. Bármi is volt. És most világosodtam meg, hogy emögött igazából mennyivel több érzelmem volt MINDIG IS. Több van abban, hogy több mint 10 éve ők a kedvenceim, meg hogy imádom őket emberileg is, pedig vajmi keveset tudok róluk. És én mindig tudtam, hogy ezek nem üres szavak a részemről, de szerintem ezzel bebizonyosodott, hogy sokkalta több érzelem is volt/van ebben, mint azt meg én is gondoltam volna eddig… És belegondolva, még egy 5ive-ra, vagy Halott Pénzre se tudnék így reagálni. Akkor se, ha találkoznék velük. (Szándékosan mondtam őket, mert az előbbi gyerekkorom meghatározója volt, utóbbi friss kedvenc, de a dalaik szintén elég jól pendítették az érzelmi húrjaimat, ha olyan hangulatban voltam.)

Úgyhogy ezúton szeretném még egyszer, mindenkinek megköszönni, aki hozzájárult ehhez az egészhez. Valószínűleg sosem fogom tudni viszonozni, csak azzal, hogy életem végéig, s még azon is túl, hálás leszek nekik.

Ki tudja, hogy ez a szombat minek a kezdete volt..? Semmi rossznak, ebben biztos vagyok, látatlanban is. Végül is minden okkal történik.. Ez is okkal jött össze. És szeretnem hinni, hogy ennek ezzel nincs/nem lett vége! ♥

U.i.: képeket, videókat és gondolatokat az Instámon találtok. ☺

Még a nyár folyamán történt egy "balesetem", amiről most, utólag szeretnék mesélni. Vagyis, igazából arról, amit kiváltott belőlem. (Ennek a reciprokát itt olvashatjátok)

Gyerekkorunkban sokszor esünk el. A legtöbben megússzák horzsolással, én viszont, az EB(Epidermolysis Bullosa) miatt nem voltam sohasem ilyen szerencsés. Estem el régen biciklivel, papám lábában... és mindig felnőtt-tenyérnyi nagyságú seb lett a vége a térde(i)men, vérhólyagok a kezemen, ilyesmik. És anno, kötszerek híján, ezeknek maguktól kellett rendbe jönnie, regenerálódnia, stb.
Pontosan nem tudom felidézni, hogy (a mostani alkalomig..) mikor estem el utoljára, de szerencsére jó pár évet kihúztam esés nélkül.

Ez az eset, Pesten történt ráadásul, szóval a helyzethez képest, messze itthonról. Igazából ez egy botlás volt, mert pár fokkal kijjebb esett a látószögem az úton, mint kellett volna, és nem láttam, hogy kiáll a járdából egy magasabb rész. És jött az esés... Unokanővéremmel és a kisfiával voltam éppen, és előbbire igencsak a frászt hoztam. De folytassuk az én szemszögemből; a bal lábammal akadtam el a kiálló, részben, és a jobb oldalammal próbáltam tompítani az esést. Amire élénken emlékszem az a beton érintése és, hogy a jobb kezemen lévő 3 ujjamról lecsúszott a bőr és ömleni kezdett a vér. Unokanővérem segített felülnöm, én pedig kaptam egy pár pillanatnyi sokkot, míg a bőrt igyekeztem visszailleszteni az ujjaimra. Kapkodtam a levegőt és sokkosan, enyhén remegve azt skandáltam, hogy "úristen, lejött az ujjamról a bőr, úristen!" , de ekkorra már visszaillesztettem a helyére a bőröm és már csak a vérzéssel kellett foglalkozni... Ami mindeközben érdekes volt, hogy nem sírtam. Rövid időre kétségbeestem, sokkot kaptam, de voltaképp ura voltam a helyzetnek - lelkileg - és elsimítottam a bajt (szó szerint).
A földön ülve próbáltuk meg elállítani a vérzést. A jobb kezemen kívül a jobb könyökömről csúszott még le a bőr, illetve a térdeimről is tudtam, hogy történt valami, mert átázott a leggingszem, de ezt ott és akkor nem volt lehetőségem ellenőrizni... ja, és éreztem, hogy a jobb lábam (talpam) egymerő hólyag lett...

Az időérzékem elhagyott. Miután láttam, hogy a jobb kezem miatt kár már aggódnom, egyből bevillant, hogy itthon miként fognak reagálni, ha megtudják/meglátnak... Tudtam, hogy rosszabb úgysem történhet egy alapos szidáson kívül, de azt is, hogy sok program volt tervben és így, valószínűleg azok is ugrottak.
Unokanővérem próbálta tartani a lelket bennem ezügyben. Szegény, elég durván megijedt. Ő úgy látta, hogy a szituhoz képest "szépen" estem, de tartott attól, hogy az arcom, fejem is sérült és kicsit megkönnyebbült, amikor látta, hogy nem. Ő végig azt mondta, hogy szerinte rosszabbra fognak számítani az itthoniak, ha közlöm velük a telefonban, hogy már hazafelé tartunk, de ..., úgyhogy azért nem kevés gyomorideggel, bicegéssel és véráztatta zsepivel elindultunk a metróhoz, majd a vonathoz.
Hazafelé végig paráztunk. Szerintem ennyire még talán soha, semmitől. Pláne, hogy a telefonban adott reakció életem eddigi legtöbb "sajnálom"-át, ne "haragudj"-át és "igen, tudom, maximálisan az én hibám volt"-át csikarta ki belőlem.

Szerencsére, megúsztam pár rosszalló nézéssel, mély sóhajokkal és persze a szembesítéssel; én basztam el minden tervezett programomat. Tisztában voltam vele, és nyilván, nem direkt taknyoltam el... plusz, azt hiszem nagyban segített a helyzetemen az, hogy kb egyetlen mukkanás nélkül sikerült átvészelnem, míg anyu leápolta a sérüléseimet. Itthon derült fény arra, hogy a bal térdem megnyílt, seb lett rajta és vérhólyag. A jobb térdem megúszta csak vérhólyaggal. A bal és jobb hónaljamnál is lettek sebek (ahogy unokanővérem próbált segíteni, ő okozta, de ez van... valamit valamiért, és nincsen bennem harag vagy akármi emiatt), illetve a bal könyökömön is lett egy kisebb seb - ezt Pesten észre se vettem...
Szóval, mindent kiszúrtunk, bekötöztünk, amit csak lehetett és egy ideig alkalmazkodnom kellett az itthoni rutinokkal a sérüléseimhez (pl ruha fel-le a wc-n), de megoldottam. Fájdalmaim nem voltak, pedig anyu többször is kérdezte, hogy nem kérek-e fájdalomcsillapítót, akár éjszakára is, de én nem kértem. Nem mártírkodásból, de tényleg nem voltak olyan hűűűű de nagy fájdalmaim. Érzékeny volt, és kényelmetlen, de fájdalomnak nem nevezném.
Attól a naptól, megkezdtem a gyógyulást, és fogalmam nincs, hogy a szervezetem hogyan csinálta, de viszonylag hamar gyógyultam. *lekopogom* Voltak sebek, amiket képtelenség volt kötözni (hónaljaknál, jobb kezemet), azoknak maguktól kellett gyógyulniuk, innét tűnt fel, hogy mennyire dolgozik is a szervezetem. Oly' annyira, hogy következő héten össze tudtam szedni magam és a szabadnapomon le tudtunk ruccanni a Velencei-tóra, majd ugyanazon a héten, átmentem a Víz Zenére, Halott Pénz koncertre. Akkorra a hónaljamnál a sebek szépen száradtak, a boleró takarta őket, a kezem ugyan még váladékozott és nem volt a legszebb, de pont nem érdekelt, mert ez is azt jelezte, hogy szépen gyógyul.

Nem számoltam, de szerintem alig 2-3 hét alatt rendbe jött a kezem, a hónaljaknál a sebeim és a többi is alakult a kötések alatt. Legtovább a könyököm tartott és a bal térdem. Előbbi azért, mert ott a csontnál rossz helyen volt a seb, utóbbi nem tudom, de egy kis kör alakban elég sokáig megvolt még.

Mindent összevetve, a lelki oldalára szeretnék inkább kitérni, habár a fizikai teljesítményem mellett sem lehet elmenni, amiért nagyon büszke vagyok a szervezetemre♥
Szóval, aki olvasta az elején említett bejegyzést, az akkori reakciómat és törésem a páncélzatomon, annak most lehet felszökik a szemöldöke hajvonalig, hogy miért nem egy ekkora malőr után, és miért "csak" egy fülön keletkezett seb miatt? Megnyugtatlak, kedves olvasó; magam sem értem. Ez az esés sokkal sokkolóbb volt, mint a másik szitu, és az ráadásul viszonylag gyakori, míg esni azért SZERENCSÉRE nem szoktam még olyan gyakran sem...

Szerintem totál fordítva vagyok bekötve. Alapból sem reagálok úgy dolgokra, ahogyan amúgy szerintem kellene. Pl mikor valamiképpen a lelkembe gázolnak, maximum egy egészen kicsi szívdobogásom van, de faarccal vészelem át az egészet, úgy, hogy ha nem beszélek róla, meg se mondják rólam, min is megyek a felszín alatt keresztül... Sírni sem szoktam, alapvetően, mert attól én nem jobban leszek, csak rosszabbul, így ez sem túl általános... és alapból, picikét robotosultam érzelmileg az évek, és a történések során. (Ami egyébként valahol nem egy rossz dolog!)
Fura dolgok ezek... mert tudom, hogy az élete során minden ember változik, de engem inkább változtattak, mintsem magamtól lettem volna ilyen. Ami magamtól van, az a szervezetem változása, a külsőm változása, de minden mást kaptam - mikor épp elvettek -, és ez hol jó, hol rossz... (Bár én hajlamos vagyok a rosszat is "realista" jónak felfogni)

Egy szó, mint száz: érdekes dolog, hogy mik, hogyan tudnak hatni az emberre... hogy a "kisebb" dolgok gyakran pusztítóbbak, mint az óriásiak, pedig külső szemmel ez éppen fordítva van. Vagyis, a logika fordítva kívánná, de vannak, akik még ezt is meg tudják bolygatni és fenekestül felforgatni a logika és ésszerűség törvényszerűségeit.

Egy biztos; ez után is tanultam magamról ezt-azt..

Sziasztok!☺

Ígértem, hogy jelentkezem majd részletekkel a tervben lévő projektekről, vagy utólag, vagy előtte, amolyan felvezetésként. Hát, az első ilyenre most utólag kerül sor. S így talán még jobb is, mert átfogóan, elejétől a végéig tudok mesélni.

Szóval...
Néhány platformon (Facebookon, Instán) talán láthattatok rólam profi fotós által készült képeket, amiknek hihetetlenül nagy pozitív visszhangja volt - mikor belevágtam, nem is számítottam erre, de tényleg, mert alapvetően, az EB miatt, elég megosztó ember vagyok külsőleg. De azt hiszem, ezzel megfordítottam a kockát..

De, hogy is volt..?
Miután becsatlakoztam a Haverok és én-hez, szóbakerült ez-az, többek között a Ritka Betegségek Világnapja. Druszámmal beszélgettünk, tervezgettünk előre. Én azonnal mondtam, hogy azt a napot szívesen vállalom, elvégre meglehetősen érintett vagyok... És innét jött fel bennem megint a fotózás ötlete.
Megint... Ugyanis egyszer már kacérkodtam a gondolattal, hogy kéne csinálni egy sorozatot magamról. Volt is szó róla, hogy egy volt évfolyamtársamhoz bejelentkezek (nem egyedül, hanem unokahúgommal, akinek Vitilligója van), és megörökíttetem magunkat, de az végül nem jött össze, ilyen-olyan okok miatt.
Jelen esetben, mikor kedvet és löketet kaptam a dologhoz, valahogy azonnal Pávó Rékáhozsodródtam. Jó ideje követem már az életét, munkásságát és gondoltam megkérdezem tőle, hogy mit szólna hozzá? Azonnal, óriási lelkesedéssel és örömmel igent mondott, és el is kezdtük szervezni, hogy mikor, s mint menjek hozzá. Végül, múlthét csütörtökön - június 13-án - hoztuk össze a dolgot.
Azt még a lebeszélés folyamán eldöntöttük, hogy fehérneműs képek lesznek, mivel az kifejezőbb, de semmi extra sallang nem kell. Egyszerű, letisztult képek, amik a lényegre fókuszálnak. Réka egyedül az élő virághoz ragaszkodott, amit én elsőre el sem tudtam képzelni, hogy miként akar használni, de megnyugtatott, hogy jó lesz.

Mire odáig jutottunk volna, hogy mennem kell Rékához, beharangozták a nagy meleget, a hőségriadót, stb.
Egy ideje már nem voltam jóban a nyári napokkal, főleg, mikor rosszabb időszakban volt a bőröm és a kötések miatt nyakig felgombolt ingben kellett pl lennem, ha kimentem az utcára... Gyakran voltam rosszul, szédültem, majdnem ájulás is lett belőle, de végül "csak" a gyomrom fordult fel és jöttek a kis Vukkok.
Izzadósabb vagyok, mint fázósabb, sőőőőőt, de szerencsére, mivel viszonylag hosszú ideje tartom a jó állapotomat, tudok lengébben öltözni, jobban tud szellőzni a bőröm és minek takargassam, amit amúgy nagyrészt nem is tudok?
Szóval, tekintettel a hőségre, a szüleim nem örültek, hogy pont a legnagyobb kánikulában megyek, kaptam is az ívet rendesen, de nekem annál több pozitív irányú érvem volt a dolog iránt, minthogy ezek hassanak rám és visszamondjam az egészet. (Utólag megkaptam, hogy örülnek, hogy nem hagytam magam lebeszélni az útról.. ☺) Voltaképp teljesen biztonságos és a lehető legrövidebb, legkönnyebb módját választottam az eljutásra; a vonaton amúgy is nyomják a légkondit ezerrel, utána pedig taxival mentem el Rékához, ami szintén jó volt. (Hazafelé, 17:00 óra után esélytelen volt taxit találni, ezért más választásom nem lévén, gyalog és tömegen mentem vissza a vonatállomásra... Egy picit jobban kitikkadtam, mintha taxival mentem volna, de a fejem sem volt rákvörös, és a levegővételem is a helyére került, amint felszálltam a vonatra. Szóval elég jól megúsztam a visszautat is)

Egy szó, mint száz: bevállaltam, elmentem, és nagyon jól tettem.
Mikor odaértem Rékához rögtön nagyon szívélyes fogadtatásban részesültem. Pakoljak le, kérek-e inni, kérek-e papucsot, stb. S bár nem vagyok cicás, de a kettő közül az egyikük, már akkor incselkedett velem, mikor még csak a cipőmet vettem le. (Sanyiiiiiiiiiiiii♥)
Aztán, míg hörpintettem az isteni szörpből, elkezdtünk beszélgetni; mire gondoltam, mit szeretnék, hogyan szeretném, szóval tényleg... mindent. Örömmel töltött el egyébként, hogy már a megkeresése óta és, hogy levelezni kezdtünk nagyon egy húron pendültünk az elképzeléseinket illetően és ez személyesen sem volt másképp. Rékát azonnal megszállta az ihlet, kutatni, keresni kezdett ilyen-olyan kiegészítők és ruhadarabok után, én pedig csak sodródtam az árral. Aztán elérkeztünk egy sarkalatos ponthoz: a smink.
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy soha nem voltam még kisminkelve. Egy lehelletnyit sem, ezt mindig a Snapchat-re bíztam, amikor még használtam... de ennyi. A való életben sose használtam még semmit, s épp ezért, elég nagy lutri volt, hogy miként reagál majd rá a bőröm... de Réka menő volt, és bevállalós, úgyhogy csinált nekem cicaszemeket, tussal, használt némi szempillaspirált (amiről én csak annyit tudtam, hogy nagyon csíp, ha rosszul mossák le) és némi szájpírt. Érdekes látvány volt, még ez a kevés smink is új arcot varázsolt nekem kb, de nagyon tetszett. ☺ Aztán, míg én megörökítettem egy szelfivel életem legelső sminkjét, Réka beállította a fényképezőjét, a fényeket, stb és neki is láttunk a munkának.

Pózok, kiegészítők, ruhadarabok váltották egymást. Szinte folyamat mosolyogtam és követtem Réka utasításait, és azt hiszem, elég jól belejöttem a dologba. Már a fotózás alatt is megmutatta gépen a képeket, és nem egybe beleszerettem/szerettünk nyersen is.
Miután készen lettünk, felöltöztem indulásra kész állapotba, Réka a legnagyobb gondossággal eltávolította rólam a sminket (nem csípett a szempillaspirál!!!), aztán még beszélgettünk hármasban a vőlegényével.
Később, taxi híján megindultam magam a vonathoz, amit, mint már feljebb írtam, viszonylag elég jól megúsztam, itthon pedig unokasógorom és a tündéri kisfia vártak az állomáson.

Mindent összevetve imádtam az egészet.
S bár már megtettem, de ezúton is szeretném megköszönni Rékának a mindennmű segítségét, amire esetleg a délután folyamán szükségem volt, a jó kis beszélgetéseket és a közös munkát.
Hihetetlen töltést, és löketet adott az a nap, úgy, ahogy volt... a képekre érkező pozitív visszajelzésekről pedig nem is beszélve. ♥ Nem is gondoltam, hogy ilyen pozitív visszhangja lesz a képeknek, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam a dologtól... De hihetetlenül jó érzés ez. Azt hiszem, megérkeztem oda, ahol (talán?) mindig is lennem kellett volna. Hála Rékának, és hála Nektek, akik a fotósorozat pozitív oldalát láttátok meg. Köszönök minden egyes kommentet, dicséretet, szép szót, megosztást... rendkívül hízelgő és megható, szóhoz sem jutottam/jutok, csak mosolygok és érzem a változást magamban - és a világban.

Sziasztok!☺
Ez most egy ilyen keverék poszt lesz... Ugyanis, elsősorban arról szeretnék mesélni, hogy nem olyan régen, egy egészen mini-részben közreműködtem egy könyv megírásában. A könyv, a Ritka és Veleszületett Rendellenességgel élők Országos Szövetsége szárnyai alá tartozik. Ebben a kiadványbanátdolgozva találni naprakész információkat a ritka betegségekről, a szövetségről és a tagegyesületről.
Lapozható verzióban, online is megtekinthető! Ehhez katt ide! Vagy le is tölthető. Ehhez pedig, katt ide!

És akkor jöjjön az, ami az én érdemem a könyvben. (Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy így és ilyesmi lesz tőlem valaha is publikus, és nyomtatott verzióban olvasható. Főleg, hogy egyébként 2 regénykém is pihen a virtuális fiókomban, de azt leszámítva, hogy páran olvasták a környezetemben, nem lett kezdve velük semmi... Illetve, a szakmai gyakorlatom anno a Blikk Nőknél nem adott ilyen szabad szárnyakat úgymond, bár ott is tettem hozzá 1-2 lapszámhoz. De így, a saját nevem alatt, ez az első ilyen alkalom... s talán az utolsó is. Vagy ki tudja...?)

Ez mind külsősként, mind érintettként elég szürreális. Mármint… gondoljunk csak bele! Egy külső szemlélő számára ez elrettentő, sokkoló és minden egyéb negatívum lehet. No, persze ez nekünk, érintetteknek sem egy leányálom. De Mi, pillangók, és a hozzánk tartozók, mondhatom, hogy ezzel együtt növünk fel és tanuljuk is meg, hogy milyen mikor a fejünk lágyának bizony hamarabb kell benőnie.

Én, Dystrophicasként ^{(Epidermolysis Bullosa Dystrophica)}, a legsúlyosabbként is különbözöm a többi DEB-estől. Mivel súlyossági fokokon belül sincs két egyforma beteg és életvitel. Annyit biztosan mondhatok, hogy belém nem neveltek betegség tudatot. Nem voltam kalitkába zárva, és nem ültem egyhelyben, mint egy porcelánbaba, amit mindentől óvni kell, nehogy véletlenül is eltörjék. Volt igazi gyerekkorom, bringáztam, szaladgáltam, s bár sokszor estem el és jött utána egy hosszabb szünet, a felnőtt tenyérnyi nagyságú seb miatt, utána újra kezdtem.

Mikor megszülettem a szüleimnek semmiféle használati utasítása nem volt, sem hozzám, sem az EB-hez. Körülbelül mindent, saját kútfőből kellett ki- és megtapasztalniuk azzal kapcsolatban, hogy mit szabad és mit nem. Mi jó és mi nem. Természetesen a féltés, meg a vigyázzak magamra mindig jelen volt, s én mintha ösztönből is tudtam volna, hogy bátran csinálhatom azt, amit a többi gyerek, csak egy fokkal óvatosabban.

Aztán az évek múlásával, ahogy felnőttem és értem – agyban is –, úgy változott velem együtt az EB. Sosem függtem igazán gyógyszerektől, vagy kötésektől. Utóbbiakat szívből utálom, és csak akkor folyamodunk a használatukhoz, ha nagyon muszáj és a komfortérzetem megkívánja. Többször viszket a bőröm mint fáj, ami tulajdonképpen még a jobbik eset – éljen az önuralom! Természetesen az akaratomon kívül történő bőr leválást és hólyag képződést méltósággal viselem, de roppant mód frusztrál. Nagyjából kitapasztaltam már, hogy mit bír a testem és a szervezetem, de, hogy minél normálisabb – „egészségesebb” – életet élhessek, időnként próbálom feszegetni a határaimat.

Nem olyan régen egy fesztivált is bevállaltam, s bár ezt nagyon nem úgy kell elképzelni, mint ha valaki normálisan fesztiválozik, mert csak másfél órányi volt a dolog, de minden volt ott, ami alapvetően egy EB-s számára veszélyforrás: tömeg, egyenetlen talaj, és némi nyár, de ez utóbbival nagy szerencsém volt, és nem ártott meg a hőség! Én mégis belevágtam… ahogy abba is, hogy két évig masszívan ingázzak Pestre tanulni, és kitörhessek a magántanuló státuszból, amibe alapvetően az EB miatt kerültem. És megcsináltam. Mert akartam.

Nyilván elcsépelten hangzik, de az akarat csodákra képes. A sajátunké és a környezetünké is. EB-s betegként szinte az élet minden területén segítségre szorulunk, és segítőink, és a saját kitartásunk alapja az akarat.

Akarni kell minden reggel felkelni. Akarni kell átvészelni a kötések cseréjének mechanizmusait. Akarni kell mozogni, ahogy csak tudunk. Akarni kell megélni mindent, amit csak lehetőségünk adódik, és úgy, ahogyan azt meg tudjuk valósítani. Akarni kell kihozni minden napunkból a maximumot, amennyire csak telik tőlünk… Akarni kell az életet.

Én egészen biztosan akarom. Pillangóként is.

Egyszer mindenki életében eljön az a pont, amikor önzövé kell válnia. Nem azért, mert az akar lenni, hanem, mert egyfajta védekező mechanizmusként, nincs más választása. Nálam most jött el ez a pont.

Be kellett látnom, hogy nem menthetek meg mindenkit attól, hogy megsebezzék, vagy egy olyan dologtól, ami akármelyik percben kitörhet, mint a vulkán. Hiába is szeretném, és hiába fontos az illető az életemben. Pláne akkor nem tehetek semmit, ha ő egyszer már vissza sétált az oroszlán barlangjába, és ezt nem másodjára, harmadjára... sőt, tán nem is negyedjére tette meg...
De minden egyes alkalom miattam volt. Ez sosem lett nyíltan kimondva, de tudom, hogy így van. Tudom, hogy ezért hálásnak kéne lennem, de engem roppant mód bosszant(ott), ha valaki sunyiskodik, hazudozik és még olcsón meg is ússza, mert minden szarból kimagyarázza magát, és úgy mozgatja a szálakat, hogy a víz az ő malmára legyen hajtva. Amellett, hogy ez undorító és gerinctelen dolog, lenyügöző is, hogy mindennap képes valaki fenntartani valaminek a látszatát, ami valójában nincs is... Miattam.

És ha efölött szemet hunynak, én miért hergeljem magam, meg a lelkemet azon, amin - úgy tűnik - felesleges? Idő- és életkedv pocsékolás. És elfelejtek élni. Pedig, ha már lehetőséget kaptam rá, és minden miattam van úgy, ahogy, hogy a legkomfortosabban és boldogan érezhessem magam, akkor mit foglalkozzak a nyilvánvalóval, azzal, hogy ez mind csak illúzió, egy remekül megkomponált kép, aminek a háttérsztoriját kevesen ismerik? Így van; semmit, mert teljesen felesleges!
Elég volt, hogy folyton lerágom a saját lelkem és életkedvem azzal, amin egyébként nem változtathatok - mert más sem akart. Hogy olyan miatt aggodalmaskodjak, ami fölött más szemet huny, mert amiről nem tudunk, az nem is fáj. És ez nagyon igaz! De a tettetett nem tudás is ugyanilyen. Fölül kell kerekedni a dolgokon, ha nem akarok életem végéig vigyázzban állva élni és azt figyelni, mikor tör ki a vulkán.
Élveznem kell, amit adnak és amit kapok. Én úgysem fogom tudni maximálisan viszonozni azt, amit tesznek értem. Úgyhogy a minimum, amit megtehetek, az az, hogy kicsit visszább veszek magamból, az indulataimból és csak magamnak élek, mert, ahogy egy előző bejegyzésben már írtam róla; minden tőlem és a hanguatomtól függ - környezetemé is.

A megoldás; önző dögnek kell lennem, egy jókislány attitúdjével.
Hát, legyen. Kihívás elfogadva. Már a mai nap (vagyis bőven ennek a posztnak az írása közben) így működtem, és az abszolút vicces, hogy nem esett nehezemre ez a viselkedés. Nem esett nehezemre elcsacsogni, nem be/visszaszólni bármit is, vagy nem szóvá tenni az ostoba viselkedést és vicceket, stb. Hogy úgy érzem, ez nem is egy direkt-szerep, hanem... tényleg... ez vagyok én.
Úgy érzem a lelkem megnyugvásra lelt, mert van elfekvőben egy aduászom, amit bármikor előránthatok, ha a helyzet úgy kívánja. Szóval úgy gondolom, maximálisan jó úton vagyok.