A cím szerintem magáért beszél. A bejegyzés elolvasása után mindenki azzal helyettesíti be a közepét, amivel szeretné. ☺

Nem szoktam évvégi leltárt csinálni, és most sem fogok, de muszáj megosztanom az idei évem (egyik) fénypontját.

Aki tudja, aki nem, a zenei ízlésem nagyrészt a rock műfajhoz húz. Nagyon-nagyon régóta ez az alapkő, amire aztán az évek során került még ilyen-olyan stílus, de az alap sosem változott. (Nem is fog) Mikor elindultam a rockzene ösvényén, mindent hallgattam, ami a műfajba tartozott. Nem számított, hogy kinek a zenéje; ha megtetszett a dal, majd a szöveg, akkor nálam nyert ügye volt. Ennek az időszakomnak köszönhetem a Skillet zenekart is. A ’Rebirthing’ című daluk az első akkordtól kezdve megfogott és fel is került anno a lejátszási listámra… és kb ronggyá hallgattam. Aztán már nem is emlékszem pontosan, de valahogy rákerestem a többi dalukra is, és leragadtam. Aki esetleg nem tudná, a Skillet egy keresztény rockzenekar, Memphisből. Igazából nem szeretném őket nagyon bemutatni; aki ismeri őket, úgyis tudja, aki nem, az guglizzon rájuk. ☺ Amiért ezt a kis alap infót elhintettem, az az, hogy bár a banda keresztény, én mégsem ezért hallgatom őket. A dalszövegeik is mind ehhez a témához, életérzéshez köthetők, de mint nem hívő lévén, én abszolút be tudom fogadni ezeket másképp is… Magamra vonatkozóan, a környezetemre vonatkozóan és maximálisan tudok azonosulni velük. Nem túlzás azt állítanom, hogy szinte minden dalukat majdhogynem kívülről fújom, és imádom is.

Szóval, ez a banda több mint 10 éve kíséri az életemet. Hol jobban, hol kevésbé. Képmutatás volna azt állítanom, hogy csak őket pörgetem non-stop, de a nr. 1 helyről soha nem fogja őket senki sem letaszítani. A tavalyi év során csak őmiattuk mentem ki a VOLT-ra. (Az erről szóló írást itt olvashatjátok) Ami több szempontból is nagy szó.

Egyrészt; az volt életem legelső fesztivál-élménye. Azelőtt mindig csak a tv-ben láttam, s bár a bennem élő földi halandó szívesen részt vett volna már előzőleg is ilyen eseményen, sosem mentem. Ennek több oka is van… Az első és legfontosabb, hogy egy fesztivál (elvileg) nem az én közegem; nyár, meleg, tömeg. Nem túl jó kombináció az EB-vel. A másik, hogy nincs is olyan a környezetemben, akivel csapathatnék ilyesmiket. Barátikör, stb… szóval több minden is hiányzik ehhez.
Másrészt; az volt életem legelső Skillet-élménye. És imádtam. Már azt is. Nagy élmény volt élőben is hallani azokat a dalokat, amik évek óta kísérik az életemet és ehhez még látni is őket tényleg, ahogy szeretik és élvezik, amit csinálnak… hát, na. Nem véletlenül szeretem én a srácokat.☺

(Valamint, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy mivel elég finnyás vagyok zeneileg, nem is nagyon jött még Mo.-ra olyan előadó, akiért epekedtem volna, hogy élőben lássam/halljam. Maximum „divatból” vettem volna részt egyesek koncertjén, ha a fent említett körülmények adottak lettek volna.)

A fesztivál után bíztam benne, hogy visszajönnek még valamikor. De azt nem gondoltam, hogy rögtön idén, az új albumuk turnéjával nálunk is kikötnek, ráadásul dupla koncerttel! Mikor megtudtam, emlékszem, eksztázisba kerültem. Vagy félórán át azt hajtogattam, hogy úristenúristenúristen, és alig vártam, hogy elkezdjenek rá jegyet árulni – nem volt kérdés, hogy ott kell lennem! ☺ Szóval a jegyárusítás napján bőszen figyeltem az Akvárium Klub oldalát, és amint lehetett, már rendeltem is. VIP jegyet választottam, mert (sajnos?) nálam szóba sem jöhet, hogy a legelső sorban csápoljak a tömegben. Aztán valami elindult bennem… Szerettem volna találkozni is velük. (Ennyi év „közös múlt” után, ami nyilvánvalóan egyoldalú volt.) Szóval fogtam magam, és felvettem a kapcsolatot az Akváriummal (tömörítve leírtam nekik mit szeretnék), ők pedig készségesen belinkelték nekem a srácok honlapját, ahol volt lehetőség Meet&Greet jegyeket is venni. Azonnal riasztottam unokatesóm (ő volt az, aki bevállalta velem a koncertet), ő pedig rögtön azt mondta, hogy intézi és megyünk és minden… Hát… megesküszöm bármire, hogy én nem voltam/vagyok az a bőgőmasina fajta, de ott és akkor örömömben úgy elsírtam magam, mint talán még soha! Az itthoniak azt hitték, hogy valami halálhírt kaptam, és természetesen nem voltam teljesen 100-as a szemükben, de abban a pillanatban ez rohadtul nem tudott érdekelni.

Telt a nyár, teltek a hónapok. Minél közelebb kerültünk a novemberhez, én annál jobban vártam a koncertet. Szerencsére azért elég sok mindent csináltam ez idő alatt, így azért volt némi gondolatterelés. Ebben az időszakban ismerkedtem meg Marge-zsal (igen, azzal a Marge-zsal), és időnként váltottunk pár mondatot Instán, küldtünk reakciókat erre-arra a másiknak, stb.
Egy ilyen alkalommal én épp a Balatonon voltam, mikor ő felrakott egy posztot arról, hogy a gyerkőceivel backstage-ben járt egy énekesnél. És én azt reagáltam rá, hogy novemberben én is valami ilyenre számítok! Mire szó-szót követett és Marge közölte, hogy bevisz. Hirtelen értetlenül pislogtam. Nem voltam biztos benne, hogy ugyanarról beszélünk, de aztán kiderült, hogy igen; ő bizony a Skilletre gondolt. Mondtam, hogy már megvannak a jegyek, stb, de ez sem volt kibúvó a dolog alól. Végül azzal zártuk le, hogy később még ír.

Egy ideig ez ennyiben is maradt. Én továbbra is striguláztam a heteket, napokat és így, vagy úgy, de tudtam, hogy én ott leszek novemberben, és igen, találkozni fogok a srácokkal!
Aztán körülbelül egy héttel a Nagy Nap előtt (igen, nekem ez jelentette a Nagy Napot!) felpörögtek az események; Marge felhívott azzal, hogy beszélt az Akváriumosokkal és nagy örömmel és szeretettel várnak engem, és unokatesómat. VIP páholyban, és M&G-tel a zenekarral! S bár tudtam, meg amúgy is erre vártam, de teljesen szürreális volt a telefonbeszélgetés és a tény, a tudat, hogy nem felejtette el és emlékezett arra, hogy miről beszéltünk még nyár végén… ezek összecsaptak a fejem felett és örömömben megint elsírtam magam a telefonba. Aztán az utána következő napokban még derültek ki ilyen-olyan részletek ennek az egésznek a hátteréről, kaptam hivatalos meghívást is és ezek a dolgok elmondhatatlanul sokat jelentettek nekem (még mindig!) és sorra hatódtam meg, voltam izgatott és lelkes, boldog, egyszerre.

Aztán eljött a hétvége; pénteken direkt szabadságon voltam, hogy rápihenjek (főleg fizikailag) a szombati napra, mert tudtam, hogy pörgős lesz az a nap. Izgatottan figyeltem a srácok posztjait, és az is teljesen meghatott, hogy mennyire imádták Pestet. Főleg, mert nekem a második otthonomat jelenti a város és kb olyan büszke voltam, mintha „hozzám” jöttek volna.
A szombati napot a fodrásznál kezdtem, utána már unokatesóm érkezett és egészen indulásig alaposan beosztottuk, hogy mit-mikor csináljunk. (Smink, öltözködés, stb.) És kora délután, fél négy körül elindultunk. Iszonyúan izgultam, de a jó értelemben. Pikk-pakk felértünk Pestre, bő 40 perccel a M&G előtt. Addig is, felfedeztük a terepet (soha nem voltunk ezelőtt az Akváriumban), mosdó, stb. Aztán mikor kezdett beindulni a dolog, megkerestem a kapcsolattartót, akivel Marge kötött engem össze. Segítőkész és készséges eligazítást kaptunk, és voltaképp már ott voltunk mindennek a kapujában.
A M&G-re érkezőkkel együtt lementünk a színpad elé, a küzdőtérre. Ott volt felállítva egy Skillet feliratú, fekete háttér, ahol a képek készültek. Mikor leértünk, a külföldi fotós elmondta az instrukciókat; mit szabad, mit nem, hogyan fog zajlani ez az egész. Aztán mondta, hogy akkor most elmegy, és visszajön a srácokkal…

Mikor visszajött, és követte őt a banda… húúúúú, bár le tudnám szemléletesen írni, hogy mit éreztem, mikor megláttam őket pár méterre bevonulni tőlem. De nem megy… sajnálom. Ezt érezni kell. De maradjunk annyiban, hogy a szívem boldogság bukfenceket vetett, a gyomrom izgatottan szorult össze és le sem bírtam venni a szememet az előttem lévőkről, meg az egész M&G-ről, míg sorra nem kerültem… Mondanám, hogy egy egész kis litániával készültem számukra, de mivel láttam, hogy nem sok idő van, így mindent félretettem, és egy Johnnal való kézfogás után megkérdeztem, hogy megölelhetem-e? Ő azt mondta persze, szóval mind a négyüket megöleltem, nice to meet you-k meg how are you-k közepette, majd összeálltunk a képhez. Mindannyian iszonyú tündériek voltak! Aztán mondtam nekik, hogy tegyék oda, ők azt, hogy érezzem jól magam, majd ellépve tőlük a kezembe nyomtak egy dedikált képet és odébb is álltam… Ezt sem tudom szavakba önteni, hogy milyen volt. Ehhez ezt át kell élni, ott kell lenni… Látni a mosolyokat, érezni az öleléseket és elraktározni magunkban.

Unokatesóm is fotózkodott velük, majd felmentünk a helyünkre, a páholyba és vártuk a pillanatot. A srácok 21:15-kor kezdtek, előttük az előzenekar már alaposan felhozta a hangulatot. Aztán negyed tízkor eljött az, amire cirka május óta vártam… a srácok belecsaptak a ’Feel Invicible’ akkordjaiba és beindult a buli. És imádtam. Elejétől a végéig!

Két daluknál nem bírtam az érzelmeimmel és elpityeregtem magam. Az ’Anchor’-nál azért, mert az eleve, a szövegével együtt amúgy is egy versre emlékeztetett, de ott, élőben elragadtak az érzelmek. A ’Victorious’-nál pedig sok minden játszott közre; először is tudom, hogy Johnnak pl a személyes kedvence az új albumról, másrészt a szavai, amit előtte mondott, betaláltak és különösen sokat jelentettek nekem… szóval ott is összegabalyodtak az érzelmeim és megindultak a könnyeim.

Imádtam a közönséggel való kommunikációját is! Azt főleg, hogy magyar szavakat is hallhattunk („Köszönöm”, „szeretlek” és Budapestet is így mondta ki, nem sz-szel ejtette ki). Elmondta, hogy imádják a várost és, hogy vissza fognak jönni négy napra, és lenyomnak három show-t. Hát mondanom se kell, hogy merész vállalás lenne, de az egyiken ott volna a helyem!

Aztán a buli után, még mindig a hatása alatt elhagytuk a helyet, és bő egy óra alatt haza is értünk. Fél egykor már ágyban voltunk, bár nekem hosszabb időbe telt, míg el bírtam aludni. Előző héten még azért nem bírtam aludni, mert a szombat, a történések, infók befúrták magukat a gondolataimba és kb folyamatosan pörgött az agyam. Utána pedig visszapörgettem a dolgokat, a jeleneteket, biztos jól csináltam? Rendben volt ez így? Így kellett lennie? És egyebek… Már reggel fél hatkor fent voltam utána…

Aztán, úgy egy-másfél napig egy érzelmi hullámvasútra kerültem fel. Kicsit letargiába kerültem. Ne értsetek félre! Az a nap óriási boldogságbomba és extázis volt… de konkrétan sírhatnékom volt (nem a rossz értelemben), ha visszapörgettem az eseményeket. Az pedig szabályosan elszomorított, hogy vasárnap már el is hagyták Magyarországot. Visszanézve a képeket, videókat boldogság tölt el. Szóval nem is értettem mi volt ez az egész nálam, mikor ez egyáltalán nem jellemző rám… Aztán végülis unokatesómmal fejtegettük a dolgot, és voltaképp ő ébresztett rá… Volt egy olyan mondata, hogy „ … téged az ő zenéjük hosszú ideje kísér, érthető, ha most úgy érzed, elvitték egy kis részed ☺” És basszus, igaza van. De tudjátok mit? Nem kérném vissza. Még akkor sem, ha ők egyébként nem tudják, hogy náluk maradt. Mert tudom, hogy a lehető legjobb helyen van.

Én mindig hangoztattam, és nem csak úgy a levegőbe beszéltem, mikor ha megkérdezték azt mondtam, hogy ők a kedvenc rockbandám. Hogy igenis, 13 éve hallgatom őket, és attól függetlenül, hogy mondjuk hallgattam mást is, meg voltak ilyen-olyan korszakaim zeneileg, ők mindig megmaradtak az etalonnak, ha rockról volt szó. És tény, hogy tavaly nyár előttig kicsit így félre voltak pakolva, mert más rockokat is hallgattam, de mélyen bennem mindig a srácok voltak az elsők. Bármi is volt. És most világosodtam meg, hogy emögött igazából mennyivel több érzelmem volt MINDIG IS. Több van abban, hogy több mint 10 éve ők a kedvenceim, meg hogy imádom őket emberileg is, pedig vajmi keveset tudok róluk. És én mindig tudtam, hogy ezek nem üres szavak a részemről, de szerintem ezzel bebizonyosodott, hogy sokkalta több érzelem is volt/van ebben, mint azt meg én is gondoltam volna eddig… És belegondolva, még egy 5ive-ra, vagy Halott Pénzre se tudnék így reagálni. Akkor se, ha találkoznék velük. (Szándékosan mondtam őket, mert az előbbi gyerekkorom meghatározója volt, utóbbi friss kedvenc, de a dalaik szintén elég jól pendítették az érzelmi húrjaimat, ha olyan hangulatban voltam.)

Úgyhogy ezúton szeretném még egyszer, mindenkinek megköszönni, aki hozzájárult ehhez az egészhez. Valószínűleg sosem fogom tudni viszonozni, csak azzal, hogy életem végéig, s még azon is túl, hálás leszek nekik.

Ki tudja, hogy ez a szombat minek a kezdete volt..? Semmi rossznak, ebben biztos vagyok, látatlanban is. Végül is minden okkal történik.. Ez is okkal jött össze. És szeretnem hinni, hogy ennek ezzel nincs/nem lett vége! ♥

U.i.: képeket, videókat és gondolatokat az Instámon találtok. ☺