Ismered azt a bosszantó érzést, mikor kilöttyinted a kávéd, vagy a sminkeddel összemaszatolod a szép fehér, vagy bármelyik kedvenc pasztell felsőd? Nos, Én a fél karom odaadnám, ha időnként ilyen apró bakik miatt kellene egy nap mondjuk 2x-3x átöltöznöm. De nem.. A bőröm kiszámíthatatlan, vékony lepel a testem minden porcikáján és sosem tudhatom mikor történik valami vele, ami összerondítaná az épp aktuális napi outfittem.

Egy hosszú nap után, mikor hazaérsz alig várod, hogy megszabadulj magassarkú, hosszútávon kényelmetlen cipődtől. A lábad beledagad, s mikor leveszed a harisnyádon keresztül látod, hogy vízhólyag lett rajta és a sarkadat is feltörte. Az Én lábamat egy kényelmesebb sportcipő, vagy téliesebb cipő is képes megkínozni, akkor is, ha csak pár órát van rajtam és ráadásul egyenletes talajon közlekedem. Egy séta után van, hogy házon belül is csak bicegek, és napokon, ha nem heteken keresztül regenerálom a lábaim. Míg Te másnap újból felhúzod azt a magassarkút, a feltört lábadat pedig lazán leragasztod és mintha mi se történt volna..

Míg Te tetkókkal varratod ki az egész testedet, Én szinte születésemtől kezdve "kidíszített testtel" élek; vörös foltok, amik sebek vagy hólyagok helyén maradtak meg, ráncok és gyűrődések, kisebb-nagyobb nyílt sebek, hólyagok (hol véres, hol sima). Ezek csöppet sem esztétikusak, sőt, időnként tartós fájdalommal járnak és nehézségeket okoznak a mindennapok elviselésében. Míg Neked a tetkók maximum addig fájnak, míg készülnek vagy aztán utána, míg gyógyulnak. De aztán elfelejted.. Sőt, büszke vagy rájuk. Mindenkinek mutogatod, mindenki rácsodálkozik.
Míg Én inkább rejtem, bár a rácsodálkozás nálam is játszik - csak nagyon másképpen.

Romantikus vacsora, haverokkal pizzázás valahol. Szinte hétköznapi dolognak számítanak.. egy normális életben.. Az Én világomban nagyrészt "hangos kaják" vannak (így becézem a napi 3x-i alkalmat, amikor a turmixgépben elkészítik az ebédemet, a vacsorámat vagy a tízóraimat), és csak elenyésző mértékben van olyan, amit normális ember módjára tudok fogyasztani. És ezek sem teljesen veszélytelenek rám nézve.. De hát egyszer élek, vagy mi.. Nem igaz?
Ha Én elmegyek bárhová, bárkivel is, maximum egy fincsi kávé vagy szigorúan, darabmentes fagyi jöhet szóba. Frusztrálóan és eléggé behatároltan hangzik, mi? 

Amikor a családod, vagy a szüleid úgy döntenek, hogy random kiruccantok valahova, az tök jó! Legyen az a balcsi egy hosszúhétvégére, vagy akár a horvát tengerpart. Csak szakadjatok ki a poros, megterhelő hétköznapokból. Fogtok pár kisebb utazótáskát, megpakoljátok csakis a legfontosabbakkal (legfeljebb 3 garnitúra outfittel), és már indultok is. Szinte minden napot a vízben töltötök, esténként a naplementében vacsoráztok, vagy grilleztek, esetleg tábortűz mellett ültök a parton. Ilyen egyszerű..
Nekem legalább egy sporttáskányi cuccra van szükségem, ami a ruhákat és saját ágyneműt is jelent (hiszen nem szeretnék kárt tenni más tulajdonában), és akkor a "piperét", ami esetemben kötszert és krémet jelent nem is említettem. Fürödni sosem fürödhettem sem a balcsiban, tengernél pedig még csak nem is jártam, mivel nyáron az nekem egyenlő lenne a halálos ítélettel a klíma miatt. A nyarakat javában a 4 fal között töltöm, a légkondis lakásban és házhoz kapom a (szigorúan darabmentes!!) fagyit, meg a házi készítésű, frissítő Anyu-limonádéját.
Ennek a másik válfaja, ha a szüleid szerveznek csakis kettesben valamit. Évfordulóra, Valentin-napra, vagy csak úgy.. mert megtehetik. Rád hagyhatják a kecót, a háztartást és tudják, hogy Te is elleszel egyedül otthon.
Hozzám ezzel szemben "felvigyázót" kell hívni. Lehetőleg olyat, aki tud segíteni abban, hogy elássam magam és tudja, hogy mit és hogyan kell Velem szakszerűen csinálni. Ez nyilván nem mindig megoldható, egy kezem is bőven elég, hogy megszámoljam életemben hány ilyen alkalom volt - oké, talán kettő is kell, de azért érezhető a differencia a normális szitukhoz képest..

Ezek a legfőbb dolgok, amik eszembe jutottak, amikor is azon elmélkedtem, hogy összevetem mások hétköznapi "problémáit" a sajátommal, akinek is egy sokkal speciálisabb élete van.
Sokszor megrökönyödöm, hogy egyesek mikből nem képesek problémát csinálni. Bolhából elefánt, időnként szerintem Jeti, mert az Én szememben annyira primitív a helyzet, és ilyenkor legszívesebben megjegyezném, hogy Én a fél karom is odaadnám, ha csak ennyi problémám lenne.

Nem vagyok az a fajta, aki mások orra alá dörgöli a nehézségeit. Félreértés ne essék.. Megszoktam már őket, és valójában Nekem ez a "normális", de ha egészséges szemmel nézem, akkor mégis csak hatalmas problémának minősülnek. Átérezhetetlen, talán felfoghatatlan is némelyek számára. Teher, kereszt, felelősség, amit kevesen akarnának a nyakukba venni. Emiatt senkit nem hibáztatok.. Ha ez kicsit is számít, Én sem akarnám saját magamat a nyakamba venni, ha kívülálló volnék és tudnám mivel jár ez.

Nem mondom, hogy minden normális (egészséges) embert irigylek. Tisztában vagyok vele, hogy olyan, hogy tökéletes, nem létezik. Legfeljebb irigylésre méltó.. és a kettő közel sem ugyanaz!
Irigylésre méltónak találhatjuk valakinek az életét, a külsejét, a karrierjét, a környezetét.. De ne higgyük, hogy ettől tökéletessé is válik valaki. Mert az irigylésre méltó személyeknek is megvan a maguk keresztje, problémája. Így, vagy úgy, de Ők is cipelnek valamit, amit legszívesebben Ők is leraknának és bármikor elcserélnék valaki mással, aki szerintük kevésbé gondterhelt.
Szóval, Nekem is vannak emberek, akiket irigylek. Főleg, mert olyan problémával küzdenek, amit egyébként szívesebben orvosolnék, minthogy például full hólyagos lábbal bicegjek, vagy könyéktől csuklóig kötözve legyen valamelyik karom. Igen.. asszem a lelki nehézségeket inkább Nekem találták ki, mint a fizikait. Már csak azért is, mert a fizikai időnként magával vonzza a lelkit is, és ez olyankor egy olyan küzdelem kábé, mint anno a Titanic és a jéghegyé; először még patthelyzet, majd végül úgyis csak az egyik nyerhet..