Még a nyár folyamán történt egy "balesetem", amiről most, utólag szeretnék mesélni. Vagyis, igazából arról, amit kiváltott belőlem. (Ennek a reciprokát itt olvashatjátok)

Gyerekkorunkban sokszor esünk el. A legtöbben megússzák horzsolással, én viszont, az EB(Epidermolysis Bullosa) miatt nem voltam sohasem ilyen szerencsés. Estem el régen biciklivel, papám lábában... és mindig felnőtt-tenyérnyi nagyságú seb lett a vége a térde(i)men, vérhólyagok a kezemen, ilyesmik. És anno, kötszerek híján, ezeknek maguktól kellett rendbe jönnie, regenerálódnia, stb.
Pontosan nem tudom felidézni, hogy (a mostani alkalomig..) mikor estem el utoljára, de szerencsére jó pár évet kihúztam esés nélkül.

Ez az eset, Pesten történt ráadásul, szóval a helyzethez képest, messze itthonról. Igazából ez egy botlás volt, mert pár fokkal kijjebb esett a látószögem az úton, mint kellett volna, és nem láttam, hogy kiáll a járdából egy magasabb rész. És jött az esés... Unokanővéremmel és a kisfiával voltam éppen, és előbbire igencsak a frászt hoztam. De folytassuk az én szemszögemből; a bal lábammal akadtam el a kiálló, részben, és a jobb oldalammal próbáltam tompítani az esést. Amire élénken emlékszem az a beton érintése és, hogy a jobb kezemen lévő 3 ujjamról lecsúszott a bőr és ömleni kezdett a vér. Unokanővérem segített felülnöm, én pedig kaptam egy pár pillanatnyi sokkot, míg a bőrt igyekeztem visszailleszteni az ujjaimra. Kapkodtam a levegőt és sokkosan, enyhén remegve azt skandáltam, hogy "úristen, lejött az ujjamról a bőr, úristen!" , de ekkorra már visszaillesztettem a helyére a bőröm és már csak a vérzéssel kellett foglalkozni... Ami mindeközben érdekes volt, hogy nem sírtam. Rövid időre kétségbeestem, sokkot kaptam, de voltaképp ura voltam a helyzetnek - lelkileg - és elsimítottam a bajt (szó szerint).
A földön ülve próbáltuk meg elállítani a vérzést. A jobb kezemen kívül a jobb könyökömről csúszott még le a bőr, illetve a térdeimről is tudtam, hogy történt valami, mert átázott a leggingszem, de ezt ott és akkor nem volt lehetőségem ellenőrizni... ja, és éreztem, hogy a jobb lábam (talpam) egymerő hólyag lett...

Az időérzékem elhagyott. Miután láttam, hogy a jobb kezem miatt kár már aggódnom, egyből bevillant, hogy itthon miként fognak reagálni, ha megtudják/meglátnak... Tudtam, hogy rosszabb úgysem történhet egy alapos szidáson kívül, de azt is, hogy sok program volt tervben és így, valószínűleg azok is ugrottak.
Unokanővérem próbálta tartani a lelket bennem ezügyben. Szegény, elég durván megijedt. Ő úgy látta, hogy a szituhoz képest "szépen" estem, de tartott attól, hogy az arcom, fejem is sérült és kicsit megkönnyebbült, amikor látta, hogy nem. Ő végig azt mondta, hogy szerinte rosszabbra fognak számítani az itthoniak, ha közlöm velük a telefonban, hogy már hazafelé tartunk, de ..., úgyhogy azért nem kevés gyomorideggel, bicegéssel és véráztatta zsepivel elindultunk a metróhoz, majd a vonathoz.
Hazafelé végig paráztunk. Szerintem ennyire még talán soha, semmitől. Pláne, hogy a telefonban adott reakció életem eddigi legtöbb "sajnálom"-át, ne "haragudj"-át és "igen, tudom, maximálisan az én hibám volt"-át csikarta ki belőlem.

Szerencsére, megúsztam pár rosszalló nézéssel, mély sóhajokkal és persze a szembesítéssel; én basztam el minden tervezett programomat. Tisztában voltam vele, és nyilván, nem direkt taknyoltam el... plusz, azt hiszem nagyban segített a helyzetemen az, hogy kb egyetlen mukkanás nélkül sikerült átvészelnem, míg anyu leápolta a sérüléseimet. Itthon derült fény arra, hogy a bal térdem megnyílt, seb lett rajta és vérhólyag. A jobb térdem megúszta csak vérhólyaggal. A bal és jobb hónaljamnál is lettek sebek (ahogy unokanővérem próbált segíteni, ő okozta, de ez van... valamit valamiért, és nincsen bennem harag vagy akármi emiatt), illetve a bal könyökömön is lett egy kisebb seb - ezt Pesten észre se vettem...
Szóval, mindent kiszúrtunk, bekötöztünk, amit csak lehetett és egy ideig alkalmazkodnom kellett az itthoni rutinokkal a sérüléseimhez (pl ruha fel-le a wc-n), de megoldottam. Fájdalmaim nem voltak, pedig anyu többször is kérdezte, hogy nem kérek-e fájdalomcsillapítót, akár éjszakára is, de én nem kértem. Nem mártírkodásból, de tényleg nem voltak olyan hűűűű de nagy fájdalmaim. Érzékeny volt, és kényelmetlen, de fájdalomnak nem nevezném.
Attól a naptól, megkezdtem a gyógyulást, és fogalmam nincs, hogy a szervezetem hogyan csinálta, de viszonylag hamar gyógyultam. *lekopogom* Voltak sebek, amiket képtelenség volt kötözni (hónaljaknál, jobb kezemet), azoknak maguktól kellett gyógyulniuk, innét tűnt fel, hogy mennyire dolgozik is a szervezetem. Oly' annyira, hogy következő héten össze tudtam szedni magam és a szabadnapomon le tudtunk ruccanni a Velencei-tóra, majd ugyanazon a héten, átmentem a Víz Zenére, Halott Pénz koncertre. Akkorra a hónaljamnál a sebek szépen száradtak, a boleró takarta őket, a kezem ugyan még váladékozott és nem volt a legszebb, de pont nem érdekelt, mert ez is azt jelezte, hogy szépen gyógyul.

Nem számoltam, de szerintem alig 2-3 hét alatt rendbe jött a kezem, a hónaljaknál a sebeim és a többi is alakult a kötések alatt. Legtovább a könyököm tartott és a bal térdem. Előbbi azért, mert ott a csontnál rossz helyen volt a seb, utóbbi nem tudom, de egy kis kör alakban elég sokáig megvolt még.

Mindent összevetve, a lelki oldalára szeretnék inkább kitérni, habár a fizikai teljesítményem mellett sem lehet elmenni, amiért nagyon büszke vagyok a szervezetemre♥
Szóval, aki olvasta az elején említett bejegyzést, az akkori reakciómat és törésem a páncélzatomon, annak most lehet felszökik a szemöldöke hajvonalig, hogy miért nem egy ekkora malőr után, és miért "csak" egy fülön keletkezett seb miatt? Megnyugtatlak, kedves olvasó; magam sem értem. Ez az esés sokkal sokkolóbb volt, mint a másik szitu, és az ráadásul viszonylag gyakori, míg esni azért SZERENCSÉRE nem szoktam még olyan gyakran sem...

Szerintem totál fordítva vagyok bekötve. Alapból sem reagálok úgy dolgokra, ahogyan amúgy szerintem kellene. Pl mikor valamiképpen a lelkembe gázolnak, maximum egy egészen kicsi szívdobogásom van, de faarccal vészelem át az egészet, úgy, hogy ha nem beszélek róla, meg se mondják rólam, min is megyek a felszín alatt keresztül... Sírni sem szoktam, alapvetően, mert attól én nem jobban leszek, csak rosszabbul, így ez sem túl általános... és alapból, picikét robotosultam érzelmileg az évek, és a történések során. (Ami egyébként valahol nem egy rossz dolog!)
Fura dolgok ezek... mert tudom, hogy az élete során minden ember változik, de engem inkább változtattak, mintsem magamtól lettem volna ilyen. Ami magamtól van, az a szervezetem változása, a külsőm változása, de minden mást kaptam - mikor épp elvettek -, és ez hol jó, hol rossz... (Bár én hajlamos vagyok a rosszat is "realista" jónak felfogni)

Egy szó, mint száz: érdekes dolog, hogy mik, hogyan tudnak hatni az emberre... hogy a "kisebb" dolgok gyakran pusztítóbbak, mint az óriásiak, pedig külső szemmel ez éppen fordítva van. Vagyis, a logika fordítva kívánná, de vannak, akik még ezt is meg tudják bolygatni és fenekestül felforgatni a logika és ésszerűség törvényszerűségeit.

Egy biztos; ez után is tanultam magamról ezt-azt..