Sziasztok!☺

Ígértem, hogy jelentkezem majd részletekkel a tervben lévő projektekről, vagy utólag, vagy előtte, amolyan felvezetésként. Hát, az első ilyenre most utólag kerül sor. S így talán még jobb is, mert átfogóan, elejétől a végéig tudok mesélni.

Szóval...
Néhány platformon (Facebookon, Instán) talán láthattatok rólam profi fotós által készült képeket, amiknek hihetetlenül nagy pozitív visszhangja volt - mikor belevágtam, nem is számítottam erre, de tényleg, mert alapvetően, az EB miatt, elég megosztó ember vagyok külsőleg. De azt hiszem, ezzel megfordítottam a kockát..

De, hogy is volt..?
Miután becsatlakoztam a Haverok és én-hez, szóbakerült ez-az, többek között a Ritka Betegségek Világnapja. Druszámmal beszélgettünk, tervezgettünk előre. Én azonnal mondtam, hogy azt a napot szívesen vállalom, elvégre meglehetősen érintett vagyok... És innét jött fel bennem megint a fotózás ötlete.
Megint... Ugyanis egyszer már kacérkodtam a gondolattal, hogy kéne csinálni egy sorozatot magamról. Volt is szó róla, hogy egy volt évfolyamtársamhoz bejelentkezek (nem egyedül, hanem unokahúgommal, akinek Vitilligója van), és megörökíttetem magunkat, de az végül nem jött össze, ilyen-olyan okok miatt.
Jelen esetben, mikor kedvet és löketet kaptam a dologhoz, valahogy azonnal Pávó Rékáhozsodródtam. Jó ideje követem már az életét, munkásságát és gondoltam megkérdezem tőle, hogy mit szólna hozzá? Azonnal, óriási lelkesedéssel és örömmel igent mondott, és el is kezdtük szervezni, hogy mikor, s mint menjek hozzá. Végül, múlthét csütörtökön - június 13-án - hoztuk össze a dolgot.
Azt még a lebeszélés folyamán eldöntöttük, hogy fehérneműs képek lesznek, mivel az kifejezőbb, de semmi extra sallang nem kell. Egyszerű, letisztult képek, amik a lényegre fókuszálnak. Réka egyedül az élő virághoz ragaszkodott, amit én elsőre el sem tudtam képzelni, hogy miként akar használni, de megnyugtatott, hogy jó lesz.

Mire odáig jutottunk volna, hogy mennem kell Rékához, beharangozták a nagy meleget, a hőségriadót, stb.
Egy ideje már nem voltam jóban a nyári napokkal, főleg, mikor rosszabb időszakban volt a bőröm és a kötések miatt nyakig felgombolt ingben kellett pl lennem, ha kimentem az utcára... Gyakran voltam rosszul, szédültem, majdnem ájulás is lett belőle, de végül "csak" a gyomrom fordult fel és jöttek a kis Vukkok.
Izzadósabb vagyok, mint fázósabb, sőőőőőt, de szerencsére, mivel viszonylag hosszú ideje tartom a jó állapotomat, tudok lengébben öltözni, jobban tud szellőzni a bőröm és minek takargassam, amit amúgy nagyrészt nem is tudok?
Szóval, tekintettel a hőségre, a szüleim nem örültek, hogy pont a legnagyobb kánikulában megyek, kaptam is az ívet rendesen, de nekem annál több pozitív irányú érvem volt a dolog iránt, minthogy ezek hassanak rám és visszamondjam az egészet. (Utólag megkaptam, hogy örülnek, hogy nem hagytam magam lebeszélni az útról.. ☺) Voltaképp teljesen biztonságos és a lehető legrövidebb, legkönnyebb módját választottam az eljutásra; a vonaton amúgy is nyomják a légkondit ezerrel, utána pedig taxival mentem el Rékához, ami szintén jó volt. (Hazafelé, 17:00 óra után esélytelen volt taxit találni, ezért más választásom nem lévén, gyalog és tömegen mentem vissza a vonatállomásra... Egy picit jobban kitikkadtam, mintha taxival mentem volna, de a fejem sem volt rákvörös, és a levegővételem is a helyére került, amint felszálltam a vonatra. Szóval elég jól megúsztam a visszautat is)

Egy szó, mint száz: bevállaltam, elmentem, és nagyon jól tettem.
Mikor odaértem Rékához rögtön nagyon szívélyes fogadtatásban részesültem. Pakoljak le, kérek-e inni, kérek-e papucsot, stb. S bár nem vagyok cicás, de a kettő közül az egyikük, már akkor incselkedett velem, mikor még csak a cipőmet vettem le. (Sanyiiiiiiiiiiiii♥)
Aztán, míg hörpintettem az isteni szörpből, elkezdtünk beszélgetni; mire gondoltam, mit szeretnék, hogyan szeretném, szóval tényleg... mindent. Örömmel töltött el egyébként, hogy már a megkeresése óta és, hogy levelezni kezdtünk nagyon egy húron pendültünk az elképzeléseinket illetően és ez személyesen sem volt másképp. Rékát azonnal megszállta az ihlet, kutatni, keresni kezdett ilyen-olyan kiegészítők és ruhadarabok után, én pedig csak sodródtam az árral. Aztán elérkeztünk egy sarkalatos ponthoz: a smink.
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy soha nem voltam még kisminkelve. Egy lehelletnyit sem, ezt mindig a Snapchat-re bíztam, amikor még használtam... de ennyi. A való életben sose használtam még semmit, s épp ezért, elég nagy lutri volt, hogy miként reagál majd rá a bőröm... de Réka menő volt, és bevállalós, úgyhogy csinált nekem cicaszemeket, tussal, használt némi szempillaspirált (amiről én csak annyit tudtam, hogy nagyon csíp, ha rosszul mossák le) és némi szájpírt. Érdekes látvány volt, még ez a kevés smink is új arcot varázsolt nekem kb, de nagyon tetszett. ☺ Aztán, míg én megörökítettem egy szelfivel életem legelső sminkjét, Réka beállította a fényképezőjét, a fényeket, stb és neki is láttunk a munkának.

Pózok, kiegészítők, ruhadarabok váltották egymást. Szinte folyamat mosolyogtam és követtem Réka utasításait, és azt hiszem, elég jól belejöttem a dologba. Már a fotózás alatt is megmutatta gépen a képeket, és nem egybe beleszerettem/szerettünk nyersen is.
Miután készen lettünk, felöltöztem indulásra kész állapotba, Réka a legnagyobb gondossággal eltávolította rólam a sminket (nem csípett a szempillaspirál!!!), aztán még beszélgettünk hármasban a vőlegényével.
Később, taxi híján megindultam magam a vonathoz, amit, mint már feljebb írtam, viszonylag elég jól megúsztam, itthon pedig unokasógorom és a tündéri kisfia vártak az állomáson.

Mindent összevetve imádtam az egészet.
S bár már megtettem, de ezúton is szeretném megköszönni Rékának a mindennmű segítségét, amire esetleg a délután folyamán szükségem volt, a jó kis beszélgetéseket és a közös munkát.
Hihetetlen töltést, és löketet adott az a nap, úgy, ahogy volt... a képekre érkező pozitív visszajelzésekről pedig nem is beszélve. ♥ Nem is gondoltam, hogy ilyen pozitív visszhangja lesz a képeknek, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam a dologtól... De hihetetlenül jó érzés ez. Azt hiszem, megérkeztem oda, ahol (talán?) mindig is lennem kellett volna. Hála Rékának, és hála Nektek, akik a fotósorozat pozitív oldalát láttátok meg. Köszönök minden egyes kommentet, dicséretet, szép szót, megosztást... rendkívül hízelgő és megható, szóhoz sem jutottam/jutok, csak mosolygok és érzem a változást magamban - és a világban.