Egyszer mindenki életében eljön az a pont, amikor önzövé kell válnia. Nem azért, mert az akar lenni, hanem, mert egyfajta védekező mechanizmusként, nincs más választása. Nálam most jött el ez a pont.

Be kellett látnom, hogy nem menthetek meg mindenkit attól, hogy megsebezzék, vagy egy olyan dologtól, ami akármelyik percben kitörhet, mint a vulkán. Hiába is szeretném, és hiába fontos az illető az életemben. Pláne akkor nem tehetek semmit, ha ő egyszer már vissza sétált az oroszlán barlangjába, és ezt nem másodjára, harmadjára... sőt, tán nem is negyedjére tette meg...
De minden egyes alkalom miattam volt. Ez sosem lett nyíltan kimondva, de tudom, hogy így van. Tudom, hogy ezért hálásnak kéne lennem, de engem roppant mód bosszant(ott), ha valaki sunyiskodik, hazudozik és még olcsón meg is ússza, mert minden szarból kimagyarázza magát, és úgy mozgatja a szálakat, hogy a víz az ő malmára legyen hajtva. Amellett, hogy ez undorító és gerinctelen dolog, lenyügöző is, hogy mindennap képes valaki fenntartani valaminek a látszatát, ami valójában nincs is... Miattam.

És ha efölött szemet hunynak, én miért hergeljem magam, meg a lelkemet azon, amin - úgy tűnik - felesleges? Idő- és életkedv pocsékolás. És elfelejtek élni. Pedig, ha már lehetőséget kaptam rá, és minden miattam van úgy, ahogy, hogy a legkomfortosabban és boldogan érezhessem magam, akkor mit foglalkozzak a nyilvánvalóval, azzal, hogy ez mind csak illúzió, egy remekül megkomponált kép, aminek a háttérsztoriját kevesen ismerik? Így van; semmit, mert teljesen felesleges!
Elég volt, hogy folyton lerágom a saját lelkem és életkedvem azzal, amin egyébként nem változtathatok - mert más sem akart. Hogy olyan miatt aggodalmaskodjak, ami fölött más szemet huny, mert amiről nem tudunk, az nem is fáj. És ez nagyon igaz! De a tettetett nem tudás is ugyanilyen. Fölül kell kerekedni a dolgokon, ha nem akarok életem végéig vigyázzban állva élni és azt figyelni, mikor tör ki a vulkán.
Élveznem kell, amit adnak és amit kapok. Én úgysem fogom tudni maximálisan viszonozni azt, amit tesznek értem. Úgyhogy a minimum, amit megtehetek, az az, hogy kicsit visszább veszek magamból, az indulataimból és csak magamnak élek, mert, ahogy egy előző bejegyzésben már írtam róla; minden tőlem és a hanguatomtól függ - környezetemé is.

A megoldás; önző dögnek kell lennem, egy jókislány attitúdjével.
Hát, legyen. Kihívás elfogadva. Már a mai nap (vagyis bőven ennek a posztnak az írása közben) így működtem, és az abszolút vicces, hogy nem esett nehezemre ez a viselkedés. Nem esett nehezemre elcsacsogni, nem be/visszaszólni bármit is, vagy nem szóvá tenni az ostoba viselkedést és vicceket, stb. Hogy úgy érzem, ez nem is egy direkt-szerep, hanem... tényleg... ez vagyok én.
Úgy érzem a lelkem megnyugvásra lelt, mert van elfekvőben egy aduászom, amit bármikor előránthatok, ha a helyzet úgy kívánja. Szóval úgy gondolom, maximálisan jó úton vagyok.